4.rész

A tegnapi nap egyszerűen csodálatos volt. A csók Kyo - val, beleégette magát az agyamba. Azt gondoltam, hogyha neki sincs ellenére, akár együtt is járhatnánk. Jó persze tudom, hogy ez kicsit őrültségnek hangzik, de csak most kezdek rádöbbenni, hogy mit is érzek iránta. Miután elkészültem, már indultam is volna a táncpróbára.
- Ugye nem gondoltad, hogy el foglak engedni?
- Apa, te miért vagy még itt? Nem a két tökfejjel együtt kellene még többet kiderítenetek az ügyemmel kapcsolatban?
- Pontosan ezért nem mehetsz oda vissza! Ki tudja, hogy ezek mire fognak készülni még!
- Ezt most nem mondod komolyan! Tudod te mennyire vártam ezt a mai edzést? Ne legyél már ennyire betoji és engedj el a próbára!
- Mégis mi a fene történt, hogy ennyire menni akarsz?
- Természetesen semmi! Csak tudod, hogy mennyire szeretek táncolni! Más okom igazán nem volt rá!
- Szóval azzal a kölyökkel sem volt semmi, aki lovagiasságból hagyta, hogy helyetted nyomorodjon le?
- Kyo-nak ehhez semmi köze, őt hagyd békén! Egyébként, meg mi bajod lenne akkor, ha összejönnék vele?
- Ismered a kölyköt? Tudod kik a szülei, hol lakik?
- Nos nem, de ezek igazán lényegtelen dolgok apa! Ha igazán szeretsz valakit, akkor nem érdekel a másik családi háttere.
- Tehát engedjem meg, hogy egy olyannal legyél együtt, akiről nem tudsz semmit? Na azt várhatod! Most inkább eredj a próbára, a többit majd megbeszéljük ha hazajöttél! - a végén csak sikerült meggyőznöm. Bár nem értem mi baja lenne azzal, ha Kyo meg én együtt lennénk, hiszen nem tennénk vele semmi rosszat. Talán az apámnak nem is Kyo származásával van baja, hanem azzal, hogy nem bír lábra állni? Én el tudnám róla képzelni. Felkaptam a táskámat és már indultam is a raktárhoz, ahol a próbákat tartjuk. Lassan eljön a téli szezon és mindennek készen kell állnia, ha azt akarjuk, hogy idén mi nyerjük meg a versenyt. Épp belemerültem a gondolataimba, mikor nekimentem valakinek.
- Ne haragudj, nem figyeltem! Kyonosuke? - néztem döbbenten az immár rövid barna hajjal rendelkező fiúra.
- Legközelebb figyelj oda, nehogy bajod essen! - elmosolyodott, majd mikor észrevette, hogy mennyire bámulom kissé szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Nagyon jól áll neked a barna!
- Csak gondoltam kipróbálok valami újat, szóval megkértem az anyukámat, hogy vigyen el a fodrászhoz! De, örülök, hogy tetszik neked.
- Szóval van anyukád? - hirtelen rácsaptam a számra. Nem hiszem el, hogy ilyet kérdeztem tőle. - Ne haragudj, csak tudod az apám azt mondta, hogy nem járhatok olyannal, akit nem is ismerek!
- Te szeretnél járni velem?
- Hát a tegnapi után gondoltam rá, de neked nyilván eszedbe se jutott ez, én meg össze vissza beszélek, azt hiszem jobb lesz, ha bemegyünk! - indultam is volna befelé, de Kyo nem engedte.
- Én is szeretném, mármint azt, hogy együtt legyünk! Majd a próba után megbeszéljük jó? - bólintottam egyet és bementünk a terembe. Amikor a többiek meglátták Kyo-t, néma csend telepedett a teremben. Mindenki próbálta visszafogni magát.
- Na jó srácok, kezdhetjük a próbát. Kyo, te mit csinálsz itt?
- Csak gondoltam megnézem a próbát. Nem szeretnék lemaradni, így legalább megjegyzem a mozdulatokat!
- Attól tartok, ez nem fog menni. Szerintem az lenne a legjobb, ha többet nem jönnél ide! Nem azért, mert nem akarnám, hogy a csapatban maradj, de a jelen pillanatban nem tudnád behozni a lemaradást!
- Szóval azt mondod, hogy hátráltatna minket? - emeltem fel a hangomat. - Eleve nem történt volna ez, ha megjavítod azt a hülye lámpát. Talán akkor nem esett volna rá Kyo fejére és akkor most nem kellene azon aggódnod, hogy mihez kezdj vele!
- Nézd Chihaya, az apád már tájékoztatott arról, hogy ez nem egyszerű baleset volt, mert valaki szándékosan piszkálta meg azt a lámpát és az a valaki téged akart megölni. Nem gondolod, hogy mások helyett inkább hibáztathatnád saját magadat is?
- Na jó, én ezt nem hallgatom tovább! Kyo, gyere menjünk!
- Én tényleg elmegyek, de neked itt kell maradnod, hogy végigcsináld a próbát, hiszen megígérted nekem nem?
- Akkor mi lesz veled? Mi lesz azzal, hogy beszélni fogunk?
- Majd, megvárlak jó! - igyekezett mosolyogni, de a szemeiben keletkezett könnycseppektől nem tűnt valódinak a mosoly. Umika segített Kyo-nak kimenni, nekem pedig borzasztó bűntudatom támadt.
- Kitayama, befejeztem. Én nem csinálom ezt tovább nélküle. Nem tudom, hogy gondoltad ezt, de én Kyo nélkül nem fogok táncolni! - a hátamra kaptam a táskámat és kisiettem az épületből. Kyo ott ült a székében és épp az épület falát simogatta.
- Hé, nem kell megjátszanod, hogy jól vagy! - mentem oda hozzá és hátulról átöleltem.
- Tudod mi az egészben a legrosszabb? Kitayama-nak teljesen igaza van! Én már semmire sem vagyok jó, pláne nem arra, hogy táncolhassak! Mégis mi a fenét képzeltem!
- Ugye nem akarod feladni? Ha nem küzdesz az állapotod ellen, akkor sosem fogsz helyrejönni!
- Talán lehet, hogy már nem is akarok! Elegem van ebből, csak szeretnék végre nem arra gondolni, hogy nagy az esélye annak, hogy egész életem végéig nyomorék leszek.
- Még ha ez meg is történne, egy valamit ne felejts el: Én mindig itt leszek, hogy segítsek neked, mert megérdemled! - leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk és megcsókoltam. Kyo ezúttal, már nem volt zavarban és gondolkodás nélkül visszacsókolt. Éreztem, hogy mindkettőnknek szüksége volt erre a csókra, hogy valami menedéket nyújthassunk egymásnak. Szeretném ha Kyö nem lenne magányos, ha lenne mellette valaki, aki mellett boldognak érezheti magát. - Szeretlek Kyonosuke, jobban mint az el tudnád képzelni! - suttogtam a fülébe.
- Én nem tudnám neked megadni azt, amit te vársz. Úgy érzem már az életre se vagyok elég jó. Annyi szörnyűséget tettem már egész életemben, de esküszöm csak azért tettem, hogy az anyámnak jobb élete lehessen!
- Mit tettél Kyonosuke? Nekem bármit elmondhatsz, hisz ezt te is tudod!
- Nem értenéd meg! Undorodnál tőlem, azt mondanád, hogy csak egy átkozott gyilkos vagyok és meg is érdemelném!
- Gyilkos? Kyo, te megöltél valakit?
- Nem egy embert Chihaya! Tudom, hogy nem hiszed el, de nem te voltál a célpontjuk, hanem én! Nem akartam, hogy rajtad csattanjon az az ostor, aminek rajtam kellett volna! Hiszen te nem voltál tisztában a dolgokkal!
- Mégis miről beszélsz?
- Chihaya, engem azért fizetnek, hogy embereket öljek! A következő ember, akit meg kellett volna öljek, az apád volt! - hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Szóval Kyo csak azért volt a közelemben, hogy megölje az apámat? - Hidd el, nem akartam megtenni, ezért megmondtam nekik, hogy erre ne is számítsanak. Ezért történt ez az egész, mert nem akartam megtenni azt, amire megkértek! Bárcsak, ne kellett volna rákényszerüljek erre! - most először láttam őt sírni, vagyis nem is sírt inkább zokogott. Teljesen össze volt törve, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit tehetnék. Nagyon le voltam taglózva, ugyanakkor egy részem megkönnyebbült, hogy nem azért volt a közelemben, hogy bántsa az apámat, másrészről féltettem az életét, hiszen ha már ezt meglépték, akkor nem fognak csak úgy leállni.
- Kyo, hagyd ezt abba kérlek, nagyon rossz látni, hogy ennyire össze vagy törve! Majd én felszedem a darabjaidat a földről, csak engedd, hogy segítsek!
- Nem akarlak ebbe belekeverni, ahhoz túlságosan fontos vagy nekem!
- Pedig igenis segíteni fogok neked! Csak, hagyd, hogy segítsek! Hidd el, együtt sokkal könnyebb lesz ezen túllépni! Na mit mondasz?
- Azt, hogy nagyon szeretlek Sakuragi Chihaya és szeretném ha a barátnőm lennél! - elmosolyodtam, majd még egyszer megcsókoltam. Ezúttal, viszont már úgy csókoltam meg őt, mint a barátomat, akinek segítenem kell kimászni ebből a gödörből, amibe ásta magát.

3.rész

Sakuragi Chihaya

Fel se tudtam fogni, amit az apám mondott nekem. Tehát tényleg én lettem volna a célpont? Vajon ki és miért akart nekem ártani? Na jó, ezt muszáj lesz kiderítenem, de erre lesz bőven időm. Holnap lesz az a bizonyos Hanami, ami tulajdonképpen, egy hosszú ideig elnyúló fesztivál, aminek a végét egy hatalmas tűzijáték zárja. Általában apámmal együtt mentem el megnézni, de ez alkalommal egyedül megyek. Remélem nem vár ott semmiféle kellemetlen meglepetés.

2.rész

Sakuragi Kenji

Lenne nekem épp elég dolgom és én mégis mit csinálok? Épp a lányom egyik csoporttársának az ügyében nyomozok, két zöldfülűvel együtt, akik azt se tudják mi a különbség a bűn és a bűntény között.
- Miért kell magával mennünk?
- Azért Kim, mert ha egyedül hagylak titeket, képesek lennétek tönkretenni az irodámat! Elhiheted nekem, hogy nem kevés pénzem van benne.
- Főnök, ha jól végezzük a dolgunkat, akkor nekünk is lehet saját irodánk?
- Na ne nevettess Park! Ahhoz, hogy olyan irodátok legyen mint nekem, ahhoz legalább 10 évet kell tanulnotok egyfolytában, megállás nélkül! Szerintetek képesek lesztek ti erre? - szerencsére nem nyitották ki újra a szájukat. Mikor megérkeztünk, abban a lepukkant raktárban csak kétségbeesett tinédzsereket találtunk semmi mást.
- Sakuragi nyomozó?
- Umi Chan, elárulnád mi folyik itt? A lányom csak annyit mondott, hogy valakivel épp a kórház felé tart.
- Igen Kyonosuke Kun megmentette Chihaya életét és ezért került kórházba.
- Egy fiú? Mégis mi köze van ennek a kölyöknek a lányomhoz?
- Igazából nem nagyon tudom. Azt hiszem Kyonosuke Kun - nak igen csak tetszik Chihaya. Bár én nem tudok erről semmit sem!
- Mi körül nézünk a helyszínen, te pedig próbáld meg utolérni a lányomat! Ti ketten gyertek velem! - intettem az újoncoknak, majd egyenesen a baleset közvetlen helyszínére mentünk, ahol a friss vér csillogott a padlón.
- Én ugyan hozzá nem nyúlok, még a végén véres lesz a frissen mosott ingem!
- Kim, ugye tisztában vagy azzal, ha ellenkezel, visszaküldelek a pszichiátriára? Ott majd aztán kezelésbe vesznek téged és biztos, hogy nem az lesz a legnagyobb problémád, hogy véres lesz a drága inged!
- Nem értem miért egy vén kecskére bíztak minket. Maga már vénember, sokkal jobban végeznénk a dolgokat maga nélkül!
 - Akarsz fogadni? De most elmondom ha veszítesz, akkor mindenben engedelmeskedned kell nekem megértetted?
- Miről lenne szó?
- Ha sikerül egyedül rájönnötök, hogy ki akarta megölni azt a gyereket, akkor fizetek nektek egy kisebb összeget. Na benne vagytok?
- Még szép, hogy benne! - vágták rá mindketten, én pedig biztos voltam benne, hogy nem fognak sokra menni azzal a kevés tudással, amivel idejöttek.

Sakuragi Chihaya

Kyonosuke még mindig nem ébredt fel. Én már egy órája itt ülök az ágya mellett, de semmi. Nem értem, mégis ki a fene akarta bántani? Már ha egyáltalán szándékos volt, mert amilyen rozzant helyen próbálunk, simán el tudom képzelni, hogy csak Kitayama felejtette el megcsináltatni a lámpát.

- Kyonosuke nincs kedved felébredni? Nem akarok egész nap itt maradni! Miért kellett neked ilyen hülyének lenned?
- Azért mert szeretlek! - motyogta, majd elhallgatott. Én ott álltam totálisan letaglózva és nem tudtam felfogni, amit mondott nekem.
- Mégis mi a fenéről beszélsz? Hiszen te nem lehetsz szerelmes belém! - csattantam fel. Mégis miféle játékot játszik velem? Soha nem kellenék egy olyan srácnak, mint ő.
- Nem érzem a lábamat! - suttogta és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Biztos, hogy félrebeszél, másképp ilyen eszébe se jutna.
- Most inkább aludnod kellene!  Ha felkelsz, akkor már minden rendben lesz.
- Nem érted, hogy nem érzem sem a karomat sem a lábamat? - rám ordított, mire a vér is kifutott az ereimből. Ő nem szokott csak úgy ordibálni senkivel sem. Gyorsan megnyomtam a nővérhívót, szerencsére jött is a nővér, nyomában egy orvossal aki küldött, hogy kint várakozzak. Hát ez remek, az előbb engedtek csak be hozzá és máris a kórtermen kívül találom magamat. Úgy döntöttem addig felhívom Umika - t, hogy mi a helyzet az apámmal.
- Na Chia, mondtak valamit?
- Még nem, de Kyonosuke azt mondta, hogy se a kezét, se a lábát nem érzi!! Annyira félek, hogy miattam valami nagyon súlyos baja lett.
- A félelmed nem alaptalan. Tudod, véletlenül kiböktem az apádnak, hogy Kyonosuke Kun talán szerelmes beléd!
- Teljesen megőrültél? Tudod milyen ember az apám, még a végén lecsukatja, amiért rá mert nézni a lányára.
- Mondtam, hogy nem direkt volt! Egyébként ki ez a két féleszű, akik itt vannak az apáddal?
- Újoncok, az apámnak kell betanítania őket. Nem lesz könnyű, az már egyszer biztos. Na jó leteszem, megnézem, hogy van Kyo! - kinyomtam a mobilom és vártam, hogy végre kijöjjön az orvos.
- Kisasszony, maga a fiatalember barátnője igaz? - ha még egyszer meghallom ezt a szót, esküszöm a falra mászom.
- Igen, én vagyok az! - legalább hazudni azt jól tudok.
- Nagyon úgy nézz ki, hogy Kawamura Kun - nak átmeneti bénulást okozott a fejsérülése.
- Ez meg mi a fenét jelent?
- Azt, hogy bizonyosabb ideig nem fogja tudni mozgatni sem a kezeit, sem a lábait! - csak álltam ott megrökönyödve, miközben azt kérdezgettem magamtól, hogy miért pont ő és miért nem én? Hisz eleve én lehettem a célpont, akkor miért kellett annak az idiótának a hőst játszania? Benyitottam a kórterembe, ahol Kyo mozdulatlanul feküdt az ágyon és az ablakon bámult kifelé.
- Kyo, minden rendben?
- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendben van? Nem kellened most itt lenned!
- Már, hogyne kellene? Hiszen megmentetted az életemet, az a minimum, hogy itt maradok ameddig jobban nem leszel.
- Neked inkább folytatnod kellene a gyakorlást, nehogy Kitayama megint dühös legyen, mint általában.
- Most ez egyáltalán nem számít! Beszélni fogok Kitayama - val és együtt keresünk majd megoldást arra, hogy ne kelljen abbahagynod a táncot!
- Felesleges Chihaya! Ez a büntetésem azokért a dolgokért, amiket tettem!
- Mit csináltál Kyonosuke?
- Ez már nem számít. Ígérd meg nekem, hogy nem jössz be ide többet!
- Nem, te ezt egyáltalán nem érted! Nem tudok megnyugodni addig, amíg a saját két szememmel nem látlak téged újra a táncteremben táncolni! Addig fogok idejönni, ameddig csak kell, szóval ne ellenkezz!
- Miért vagy ilyen makacs! Egyébként, mióta vagy a barátnőm? - elmosolyodott, ám ezúttal nem azt a sunyi és nőcsábító mosollyal, hanem teljesen ártatlanul és boldogan mosolygott rám.
- Azt csak azért mondtam, hogy az orvosok ne kérdezősködjenek a családodról. Ne hidd, hogy szeretek hazudozni.
- Chia, tényleg nem akarom, hogy bajod essen, szóval kérlek nagyon vigyázz arra, hogy kivel állsz szóba, mert nem bízhatsz senkiben sem!
- Ne aggódj, vigyázni fogok magamra, neked viszont pihenned kell, szóval kérlek aludj inkább! - szerencsére valamennyire sikerült megnyugtatnom ahhoz, hogy elaludjon. A fejemben még mindig víz hangoztak a szavai: "Senkiben sem bízhatsz", "vigyázz arra, hogy kivel állsz szóba". Mielőtt még elmentem volna, nyomtam egy puszit az arcára, majd jól betakartam és hazamentem. Apámtól egy alapos fejmosásra számítottam otthon, de még nem érkezett haza, ezért csináltam magamnak, egy bögre teát, majd az ablak párkányra ültem és onnan bámultam kifelé. Gőzöm sem volt, hogyan segíthetném Kyonosuke gyógyulását, vagy egyáltalán ilyen helyzetben mit mondjak neki, hiszen nem tudtam átérezni, azt, hogy milyen amikor egy röpke pillanat alatt tönkremegy az életed, ráadásul még az én vállamat nyomja a felelősség.
- Megjöttem! - kiabált be az apám, mire lemásztam az ablakból.
- Apa, mit sikerült kiderítened?
- Előtte inkább azt mond, hogy van az a kölyök?
- Nyaktól lefelé teljesen béna, de az orvos szerint ez csak átmeneti! Persze, mintha ők ezt annyira tudnák! Apa, az én hibám, hogy Kyonosuke ilyen állapotba került!
- Nagyon úgy tűnik, hogy a dolog nem egy ártatlan baleset volt, hanem egy gyilkossági kísérlet,a minek a cél pontja te voltál Chihaya!

1.rész

"Ez egy olyan bevezető, amit a két nappal ezelőtti énünk nem láthatott"(Kat Tun: Kiss Kiss Kiss)

Sakuragi Chihaya

Épp indulóban voltam a stúdió felé, ahová táncolni járok, de előtte még be kellett ugranom az apámhoz. Ő az a fajta, aki imádja ellenőrizgetni az embert. Amióta az anyám meghalt, egymásra lettünk utalva. Sajnos, nem sok időnk marad egymásra, mert nekem a tanulás és a tánc, neki pedig a munka veszi el minden idejét. Az a sok megoldatlan bűntény mind arra vár, hogy Sakuragi Kenji megoldja őket. Japánban nincs olyan ember, aki ne hallotta volna a nevét. Nem csodálom, ha olyan sokan szeretik. Kellemes tavaszias idő volt, én mégis úgy futok, mintha üldöznének. Szinte elsuhantam a házak mellett, míg el nem értem, a Tokiói rendőrkapitányságot. Az apám az egyik irodában dolgozik. Az épület már elég égi, mégis meg tudott tartani valamit a régi kinézetéből. A falon már kezdett lekopni a barna festék és az ablak keretek is láttak már jobb napokat. Miután sikerült abba hagynom a lihegést, bementem az épületbe.

- Jó reggelt Chihaya Chan! - köszöntött a portás, aki egy idősebb férfi volt és délutánonként együtt teáztam vele.

- Magának is jó reggelt Keito San! - biccentetten egyet a fejemmel.

- Csak nem édesapádhoz mész?

- De igen oda tartottam. Csak nem történt valami, amiről tudnom kéne?

- Idegesség mint mindig. Ma érkeznek az újoncok és nem tudja mire számítson!

- Majd lenyugszik. Ha nem, akkor majd én teszek róla, hogy így legyen! - miután elköszöntünk egymástól, felmentem a második emeletre, ahol apám irodája volt. Kopogás nélkül léptem be, ugyanis szabad bejárásom volt oda.

- Ugye nem fogsz tovább maradni, mint kellene? - kérdezte köszönés nélkül és felnézett az iratok közül.

- Neked is szép napot apa! nem kérdezed meg milyen volt az iskola? Egyébként unalmas mint mindig!

- Ne legyél szemtelen Chihaya! Lefoglal a munka. Csak azért hívtalak ide, hogy odaadjam a táncra szánt pénzedet.

- Ugye tudod, hogy Kitayama ingyen tartja az órákat? De ha esetleg burkoltan arra céloztál, hogy a pénzből menjek el szórakozni Umi - val, akkor viszem a pénzt! - már nyúltam is volna érte, de az apám elhúzta a kezeim közül.

- Nem adok ki pénzt felesleges dolgokra! Ha annyira szórakozni akarsz, akkor keress munkát és a fizetésedből elmehetsz partizni!

- Megjöttek már az újoncok, akiket vártál?

- Bent ülnek az ítélet szobában! Két semmirekellő, szőrgolyó! Az egyik épp a haját igazítja, a  másik pedig néhány perccel ezelőtt mintha dührohamot kapott volna! - engem fordult a kíváncsiság, ezért benyitottam, az ítéletszobának nevezett kis lyukba, ami apám kihallgató szobája volt. Bent, két nálam alig néhány évvel idősebb fiú volt. Az egyiknek barna haja volt, ő volt a fiatalabb és épp dühösen rugdosta a levegőt, míg az idősebb, aki valóban a hajával volt elfoglalva, jót nevetett rajta.

- Szóval ti lennétek a kiképző osztag legfrissebb tagjai?

- Park Jimin szolgálatra jelentkezik asszonyom! - én kis híján elröhögtem magamat. Miután végre halandó volt rám nézni, leesett neki is miért.

- Nem vagyok  asszony, hanem kisasszony! - szótagoltam neki, mire ő hevesen bólogatott.

- Mizu kis anyám? Csak nem te lennél az a kis pipi, akit le kell csukni? Tudod ahhoz igazán jól értek! - állt fel a barna, mire én megforgattam a szememet. Ezek ketten tényleg pancserek! Apámnak sok munkája lesz velük az biztos.

- Ha még egyszer le csirkézel, apám téged fog sittre vágni, nekem elhiheted!

- Miért ki a te apád? Talán csak nem a vén kecske nyomozó, akihez kerültünk? - nevetett fel a barna.

- De igen Kim én vagyok az! - csattant fel apa, mire a Kim Taehyung nevű pasi jobbnak látta, ha nem kérdez többet.

- Én lépek! Sok sikert fiúk! Szükségetek lesz rá! - kiléptem az ajtón és becsuktam magam mögött. Nos ilyen a viszonyom az én drága apámmal. Ő semmit sem enged meg, cserébe én lázadok. Ezt szokták csinálni a tinik nem? A hátsó bejáraton távoztam, ugyanis ha csak egy percet is kések, mint legutóbb Kityama kivág engem a stúdióból. Ő nem rossz szándékú pasi, de ha valami nem megy az elképzelései szerint, olyan hisztit levág, hogy egy hétig azt fogjuk hallgatni. Elég sokan járunk hozzá, köztük Umi, a legjobb barátnőm és Ryuji, akit a stúdiónak köszönhetően ismertem meg. Ő ugyanis Kitayama kicsi öcsikéje. Nem szereti, ha a bátyához hasonlítjuk, pedig a kissé vöröses haja egy az egyben olyan mint a bátyáé. Alig két év korkülönbség van köztünk, ezért Kityama, már nem egyszer próbálkozott már be nálam, én pedig ugyanennyiszer adtam neki kosarat. Mi már csak így csináljuk. Miután megérkeztem a stúdió elé, ami igazából egy régi raktárépület elég jól feltuningolva, ledobtam a cuccaimat az egyik sarokba és kivettem a táskából a gyakorló ruhámat.

- Megjöttem gyerekek! - kiáltottam el magamat, mire hatalmas tapsvihar fogadott. Ki mondta, hogy csak az apámnak lehet hírneve?

- Chia kislány végre megjöttél! - ölelt át Umi, majd elvonultunk, hogy beszélgethessünk.

- Kityama hol van?

- Még nem jött meg, de hívott, hogy kezdjünk bemelegíteni! Képzeld Kyonosuke Kun már megint érdeklődött a holléted felől! Ez a héten már a harmadik alkalom. Kezdem azt hinni, hogy totál beléd van esve! - mutatott Umi a szőke hajú srác felé, aki épp pár sráccal beszélgetett. Kawamura Kyonosuke titokzatos srác volt. Csak annyit tudtunk róla, hogy jól táncol. meg persze hatalmas az egója és az igazságérzetet, mint nekem. Kinézetre igazán szexi volt, de túlságosan nyomulósnak tartottam mindig is.

- Chia Chan! - lépett oda hozzám, majd az ujjait szó szerint, végigszántotta a nyakamon.

- Mit akarsz már megint? - léptem egy lépést balra.

- Kityama szólt, hogy melegítsünk be együtt. Szóval ezúttal kérlek ne szökj meg, mint legutóbb!

- Eszem ágában sincsen veled próbálni Kyonosuke! De tudod mit? Mariya biztos szívesen lenne a párod! - Kinomiya Mariya, már régóta feni a fogát Kyonosuke - ra. Azt hiszem össze is illenek. Mariya egy nyávogós liba egyébként és szintén nagy az egója.

- Ez nem kérés volt, hanem utasítás. Szóval most azonnal velem jössz! - elkapta a csuklómat, majd a színpadhoz rángatott. Na erről beszéltem! Túlságosan erőszakos és utálja ha nem neki van igaza! Úgy döntöttem, hogy ezúttal nyújtás nélkül kezdem el a koreográfiát. Szembe fordultam Kyo - val, majd a zene hallatára, megforgattam a nyakamat. Ő egy lépést jobbra lépett, majd felém nyújtotta a kezét. Én megfogtam és ö bepörgetett maga elé. A két kezünk összeért, majd lehajolt és az orrát végighúzta a nyakamon, egészen a homlokomig. A szívem egyre hevesebben kezdett el kalapálni, ami nem jelentett túl jót. Mindig ez van, ha vele táncolok. Elkap ez a fura érzés és szinte fojtogat.

- Kyo fejezzük ezt be! Nem érzem jól magamat! - kapkodtam a levegőt, mire abbahagyta a táncot.

- Na ne szívass már! Még csak most kezdtük el, nem hagyhatod abba!

- Nem érted, hogy nem érzem jól magamat a közeledben? Ha csak közelebb jössz, rám tőr egy fojtogató érzés!

- Csak nem bejövök neked Sakuragi? Ha ez a helyzet, akkor nincs mit tenni! - az ujjait végigsimította az arcomon, én pedig kis híján elájultam. Nem és ismétlem nem, fogom bevallani, hogy mennyire bejön nekem ez a srác. Sosem volt ideálom és valószínűleg nem is lesz soha, de ha lenne, akkor biztos, hogy a Kyo - hoz hasonló pasik lennének ahhoz. Sosem bírtam a nyálas szépfiúkat, akik teszik az eszüket. Kyo abszolút nem ilyen. Neki van önérzete és ez nagyon tetszik benne.

- Persze, hogy nem jössz be nekem idióta! Most ha megbocsátasz, akkor én megyek is! Már épp ott tartottam, hogy hazamegyek, de Kyo hangja megállított.

- Chia vigyázz! - kiáltotta, majd villámsebességgel lökött el a helyemről. Én már csak annyit vettem észre, hogy Kyo a földön fekszik és a homlokáról folyik le a vér.

- Hívjátok a mentőt! - kiáltotta Umi a többieknek, mire kész káosz tört ki. Egyedül én maradtam a helyzet magaslatán. Letérdeltem a fiú mellé és a fejét a lábamra hajtottam.

- Kyo kitartás, mindjárt jön a mentő hallod? Meg ne halj itt nekem! Máskülönben kereshetek egy másik idiótát akit szerethetek! - Kyo hirtelen egy pillanatra kinyitotta a szemét.

- Veszélyben vagy Chia! Vigyázz magadra kérlek! - suttogta, majd a szemei ismét lecsukódtak. Veszélyben én? Vajon mire érthette azt, hogy veszélyben vagyok? Amint Kyo jobban lesz, biztos, hogy ki fogom faggatni. Csak előtte legyen jobban! A mentők hamar megérkeztek és a kocsiba tették a fiút. Én mentem vele, tekintve, hogy a családját egyáltalán nem ismerjük. Úgy döntöttem, hogy felhívom az apámat és neki is elmesélem a dolgot.

- Apa miért vagyok veszélyben? - kiabáltam a telefonba mint egy őrült.

- Mégis miről beszélsz?

- Az egyik csoporttársammal épp most megyek kórházba. Mielőtt elájult volna, azt mondta, hogy veszélyben vagyok!

- Te csak ne csinálj semmit! Én meg ez a két jómadár elmegyünk és körülszaglászunk, hátha találunk valamit.

- Kisasszony! - bökte meg a vállamat a nővér, mire én feleszméltem és leraktam a mobilt.

- Igen? Mi történt?

- Csak szeretném megtudni, hogy mégis ki ön a betegnek? - általában nem szoktam hazudozni senkinek, de ez az eset most kivételes volt.

- A barátnője vagyok!
- Rendben van, akkor felírom a fiatal ember adatait.
- Mi történt vele?
. Nagy erejű ütés érte a fejét, jelen pillanatban kómában van. Reméljük minél hamarabb felébred.
- Meg van az esélye, hogy nem fog felébredni? - hirtelen összerándult a gyomrom és rossz érzés fogott el.
- Sajnos minden eshetőségre fel kell készülnünk! - válaszolt az orvos, mire én szomorúan bólintottam egyet.
- Ne aggódjon! A barátja nagyon küzd az életéért! - a nővér kedvesen megsimogatta a vállamat, de én továbbra sem nyugodtam meg. Meg kell tudnom, hogy miért vagyok veszélyben és ami a legfontosabb, hogy ki akarna az életemre törni?