2.rész

Sakuragi Kenji

Lenne nekem épp elég dolgom és én mégis mit csinálok? Épp a lányom egyik csoporttársának az ügyében nyomozok, két zöldfülűvel együtt, akik azt se tudják mi a különbség a bűn és a bűntény között.
- Miért kell magával mennünk?
- Azért Kim, mert ha egyedül hagylak titeket, képesek lennétek tönkretenni az irodámat! Elhiheted nekem, hogy nem kevés pénzem van benne.
- Főnök, ha jól végezzük a dolgunkat, akkor nekünk is lehet saját irodánk?
- Na ne nevettess Park! Ahhoz, hogy olyan irodátok legyen mint nekem, ahhoz legalább 10 évet kell tanulnotok egyfolytában, megállás nélkül! Szerintetek képesek lesztek ti erre? - szerencsére nem nyitották ki újra a szájukat. Mikor megérkeztünk, abban a lepukkant raktárban csak kétségbeesett tinédzsereket találtunk semmi mást.
- Sakuragi nyomozó?
- Umi Chan, elárulnád mi folyik itt? A lányom csak annyit mondott, hogy valakivel épp a kórház felé tart.
- Igen Kyonosuke Kun megmentette Chihaya életét és ezért került kórházba.
- Egy fiú? Mégis mi köze van ennek a kölyöknek a lányomhoz?
- Igazából nem nagyon tudom. Azt hiszem Kyonosuke Kun - nak igen csak tetszik Chihaya. Bár én nem tudok erről semmit sem!
- Mi körül nézünk a helyszínen, te pedig próbáld meg utolérni a lányomat! Ti ketten gyertek velem! - intettem az újoncoknak, majd egyenesen a baleset közvetlen helyszínére mentünk, ahol a friss vér csillogott a padlón.
- Én ugyan hozzá nem nyúlok, még a végén véres lesz a frissen mosott ingem!
- Kim, ugye tisztában vagy azzal, ha ellenkezel, visszaküldelek a pszichiátriára? Ott majd aztán kezelésbe vesznek téged és biztos, hogy nem az lesz a legnagyobb problémád, hogy véres lesz a drága inged!
- Nem értem miért egy vén kecskére bíztak minket. Maga már vénember, sokkal jobban végeznénk a dolgokat maga nélkül!
 - Akarsz fogadni? De most elmondom ha veszítesz, akkor mindenben engedelmeskedned kell nekem megértetted?
- Miről lenne szó?
- Ha sikerül egyedül rájönnötök, hogy ki akarta megölni azt a gyereket, akkor fizetek nektek egy kisebb összeget. Na benne vagytok?
- Még szép, hogy benne! - vágták rá mindketten, én pedig biztos voltam benne, hogy nem fognak sokra menni azzal a kevés tudással, amivel idejöttek.

Sakuragi Chihaya

Kyonosuke még mindig nem ébredt fel. Én már egy órája itt ülök az ágya mellett, de semmi. Nem értem, mégis ki a fene akarta bántani? Már ha egyáltalán szándékos volt, mert amilyen rozzant helyen próbálunk, simán el tudom képzelni, hogy csak Kitayama felejtette el megcsináltatni a lámpát.

- Kyonosuke nincs kedved felébredni? Nem akarok egész nap itt maradni! Miért kellett neked ilyen hülyének lenned?
- Azért mert szeretlek! - motyogta, majd elhallgatott. Én ott álltam totálisan letaglózva és nem tudtam felfogni, amit mondott nekem.
- Mégis mi a fenéről beszélsz? Hiszen te nem lehetsz szerelmes belém! - csattantam fel. Mégis miféle játékot játszik velem? Soha nem kellenék egy olyan srácnak, mint ő.
- Nem érzem a lábamat! - suttogta és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Biztos, hogy félrebeszél, másképp ilyen eszébe se jutna.
- Most inkább aludnod kellene!  Ha felkelsz, akkor már minden rendben lesz.
- Nem érted, hogy nem érzem sem a karomat sem a lábamat? - rám ordított, mire a vér is kifutott az ereimből. Ő nem szokott csak úgy ordibálni senkivel sem. Gyorsan megnyomtam a nővérhívót, szerencsére jött is a nővér, nyomában egy orvossal aki küldött, hogy kint várakozzak. Hát ez remek, az előbb engedtek csak be hozzá és máris a kórtermen kívül találom magamat. Úgy döntöttem addig felhívom Umika - t, hogy mi a helyzet az apámmal.
- Na Chia, mondtak valamit?
- Még nem, de Kyonosuke azt mondta, hogy se a kezét, se a lábát nem érzi!! Annyira félek, hogy miattam valami nagyon súlyos baja lett.
- A félelmed nem alaptalan. Tudod, véletlenül kiböktem az apádnak, hogy Kyonosuke Kun talán szerelmes beléd!
- Teljesen megőrültél? Tudod milyen ember az apám, még a végén lecsukatja, amiért rá mert nézni a lányára.
- Mondtam, hogy nem direkt volt! Egyébként ki ez a két féleszű, akik itt vannak az apáddal?
- Újoncok, az apámnak kell betanítania őket. Nem lesz könnyű, az már egyszer biztos. Na jó leteszem, megnézem, hogy van Kyo! - kinyomtam a mobilom és vártam, hogy végre kijöjjön az orvos.
- Kisasszony, maga a fiatalember barátnője igaz? - ha még egyszer meghallom ezt a szót, esküszöm a falra mászom.
- Igen, én vagyok az! - legalább hazudni azt jól tudok.
- Nagyon úgy nézz ki, hogy Kawamura Kun - nak átmeneti bénulást okozott a fejsérülése.
- Ez meg mi a fenét jelent?
- Azt, hogy bizonyosabb ideig nem fogja tudni mozgatni sem a kezeit, sem a lábait! - csak álltam ott megrökönyödve, miközben azt kérdezgettem magamtól, hogy miért pont ő és miért nem én? Hisz eleve én lehettem a célpont, akkor miért kellett annak az idiótának a hőst játszania? Benyitottam a kórterembe, ahol Kyo mozdulatlanul feküdt az ágyon és az ablakon bámult kifelé.
- Kyo, minden rendben?
- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendben van? Nem kellened most itt lenned!
- Már, hogyne kellene? Hiszen megmentetted az életemet, az a minimum, hogy itt maradok ameddig jobban nem leszel.
- Neked inkább folytatnod kellene a gyakorlást, nehogy Kitayama megint dühös legyen, mint általában.
- Most ez egyáltalán nem számít! Beszélni fogok Kitayama - val és együtt keresünk majd megoldást arra, hogy ne kelljen abbahagynod a táncot!
- Felesleges Chihaya! Ez a büntetésem azokért a dolgokért, amiket tettem!
- Mit csináltál Kyonosuke?
- Ez már nem számít. Ígérd meg nekem, hogy nem jössz be ide többet!
- Nem, te ezt egyáltalán nem érted! Nem tudok megnyugodni addig, amíg a saját két szememmel nem látlak téged újra a táncteremben táncolni! Addig fogok idejönni, ameddig csak kell, szóval ne ellenkezz!
- Miért vagy ilyen makacs! Egyébként, mióta vagy a barátnőm? - elmosolyodott, ám ezúttal nem azt a sunyi és nőcsábító mosollyal, hanem teljesen ártatlanul és boldogan mosolygott rám.
- Azt csak azért mondtam, hogy az orvosok ne kérdezősködjenek a családodról. Ne hidd, hogy szeretek hazudozni.
- Chia, tényleg nem akarom, hogy bajod essen, szóval kérlek nagyon vigyázz arra, hogy kivel állsz szóba, mert nem bízhatsz senkiben sem!
- Ne aggódj, vigyázni fogok magamra, neked viszont pihenned kell, szóval kérlek aludj inkább! - szerencsére valamennyire sikerült megnyugtatnom ahhoz, hogy elaludjon. A fejemben még mindig víz hangoztak a szavai: "Senkiben sem bízhatsz", "vigyázz arra, hogy kivel állsz szóba". Mielőtt még elmentem volna, nyomtam egy puszit az arcára, majd jól betakartam és hazamentem. Apámtól egy alapos fejmosásra számítottam otthon, de még nem érkezett haza, ezért csináltam magamnak, egy bögre teát, majd az ablak párkányra ültem és onnan bámultam kifelé. Gőzöm sem volt, hogyan segíthetném Kyonosuke gyógyulását, vagy egyáltalán ilyen helyzetben mit mondjak neki, hiszen nem tudtam átérezni, azt, hogy milyen amikor egy röpke pillanat alatt tönkremegy az életed, ráadásul még az én vállamat nyomja a felelősség.
- Megjöttem! - kiabált be az apám, mire lemásztam az ablakból.
- Apa, mit sikerült kiderítened?
- Előtte inkább azt mond, hogy van az a kölyök?
- Nyaktól lefelé teljesen béna, de az orvos szerint ez csak átmeneti! Persze, mintha ők ezt annyira tudnák! Apa, az én hibám, hogy Kyonosuke ilyen állapotba került!
- Nagyon úgy tűnik, hogy a dolog nem egy ártatlan baleset volt, hanem egy gyilkossági kísérlet,a minek a cél pontja te voltál Chihaya!